Emlékszel azokra a lázas, mámoros, dohányfüsttel átszõtt éjszakákra, melyeket átbeszélgettünk, átvitatkoztunk, ott, a Rottenbiller utcai konyhában, Gáspár Kornél kis stúdiólakásában?...”

„Rengeteget kaptam Tõled, sokat tanítottál, sokra megtanítottál. Neked köszönhetem, hogy megismerhettem az Új Látásmód Fúziót, ezt a merõben új zenei utat, mûvészeti látásmódot, világnézetet. Igaz, már a szakkollégiumi idõkben, a 80-as évek derekán is találkoztam közvetetten a Fúzióval; sokat duruzsoltak a fiúk egy titokzatos, misztikus, kompromisszummentes, földalatti alkotómûhelyrõl, mely jóval több, mint szimplán egy underground zenekar. Titkos kezek cserélgették a kazettákat, s áhítattal, elmélyülten közösen hallgattuk a recsegõ magnóból. Akkor még túl fiatal voltam, nem értettem teljesen, de ennek ellenére dermesztõ hatással volt rám. Késobb már érettebben -hála neked-, beazonosítottam Gáspár összetéveszthetetlen, basszbariton acéltónusát...”

„Évek teltével, általad, személyesen is megismerhettem az akkorra már bálványommá lett hatalmas formátumú alkotómûvészt, Gáspár Kornélt. S hála az égnek, nemcsak megismerhettem, de idõvel bele is folyhattam ezekbe, az -ahogy mi mondtuk viccesen- „rotyis” beszélgetésekbe, mûhelymunkába. Büszke voltam, vagyok rá, hogy személyesen Gáspár Kornél kérte ki a véleményemet, és így szerényen én is hozzájárulhattam ehhez a nagyformátumú, -sõt nem túlzás- forradalmi mûvészeti misszióhoz…”

„Emlékszel, Feri, a 80-as évek vége felé járhatott, amikor elõször vittél le
a romos, macskahúgyszagú Rottenbiller utcai ház göcsörtös kis csigalépcsõjén, Gáspár szerény alagsori stúdiólakásába. Köszönöm, hogy szelíd erõszakkal lecibáltál, hiszen féltem, ódzkodtam a találkozástól, kis pontnak éreztem magam egy ilyen nagy koponyával szemtõl-szemben állni. A csengetés utáni hosszú várakozás közben kissé megremegett a lábam, tudtam, egy új korszak nyílik az életemben. Sokára nyitott ajtót.
Egy gondterhelt, ráncolt homlokú, meggörnyedt hátú, alkotása súlyát sötét szemüvege mögé rejtõ, mégis harmóniát sugárzó magas férfi állt elõttünk. Idõsebbnek nézett ki a koránál. Borral kínált, s láthatóan a napok, hetek intenzív munkájától megfáradtan, de nagy közvetlenséggel, sõt, már elsõre barátsággal kérdezett, válaszolt kérdéseimre...”

„Bár saját, elszigetelt világában, igazi elefántcsonttoronyba visszavonultan alkotó mûvész volt, introverzióját mégis nyitottságra, teljes odafigyelésre váltotta, ha érdeklõdõ közeggel került szembe. Aktuális mûremekeit õ maga is kellõ empátiával értékelte, gyakran az önkritikától sem riadt vissza. Adni, tanítani, alkotni kívánt kifogyhatatlan energiával.

Hány estén és éjen jöttünk még ide a késõbbiekben! A Rottenbiller utca, a dohos, omladozó vakolatú ház, a penészes szuterénlakás, a MÛHELY, ezek a szerény, szerzetesi körülmények nekünk mégis az oázist jelentettek. A gondolat oázisát, a mûvészet szárnyaló erejének megváltó paradicsomát! Menedék, lámpavilág volt számunkra. Igen, nem szégyellem, akkoriban meg akartuk váltani a világot!..”

„Emlékszel, jóval késõbb, mikor ugyanott, ugyanannál a viaszkosvászon asztalterítõnél nekünk mutatta meg elsõként új zajoperája "A borzongás partjainál" frissen alkotott taktusait? Vagy a többi remekmû, például a mára bizonyos körökben klasszikussá vált „Lélekjelenlét” album, melyet szintén elsõként hallhattunk, hogy a többi zseniális alkotásról most szó
se essék...”

„Ó, az a szilveszter, amikor az ócska pianínóhoz leülve eljátszotta az új dalt az „Átperdült a mutatót” címût. Az akkorra már teljesen magábafordult, kiábrándult Gáspár, hogyan volt képes ennyire optimisztikus, a jövõt ilyen parabolisztikus kérdésekkel feltáró opusszal elõállni!? A katarzistól odaszögelten hihetetlen pátoszban csak álltunk, s a vermutról is megfeledkeztünk, mellyel az ünnep alkalmából megkínált...”

„Hány érdekes, számomra új embert ismertem meg ugyanitt, a rajongók, támogatók, tanítványok, a holdudvar népes táborából, akiket Gáspár maga köré gyüjtött, vonzott. Ezekbõl az egyszerû, tiszta srácokból idõvel értõ zenészeket, gondolkodó, tenni akaró és tudó mûvészeket nevelt ki. Nem hiába: hihetetlen karizmája, szuperintenzív missziós közlésvágya, messianizmusa maga köré vonzotta a tehetséges, mûvészi újításokra nyitott érdeklõdõ fiatalokat, akiket a tõle megszokott barátsággal, szerénységgel, vállveregetve mindig csak „kedves zenészkollegáimnak” nevezett. Szerénysége azonban nem zárta ki mindent elsöprõ maximalizmusát: néha társai már szédelegtek, alig láttak a fáradtságtól, de õ akár az alkotómunka huszonötödik órájában is kifogyhatatlan energiával, jezsuita szigorral adta ki dörgedelmes utasításait, buzdításait, lankadni nem hagyva kollegáit…”

„Itt találkoztam eloször Adlibbel, a munkásszármazású, nagy szegénységben élõ, de hihetetlenül intelligens, fogékony bohémmel, aki késõbb a fellépéseknél is fontos feladatokat kapott. Csala Károllyal, a gyorsbeszédû, hatalmas szívû autisztikus fiúval, akinek az élete volt a Fúzió, vagy Gáspár sok másik projektje közül az egyikben, a Holnap Társaságban jelentõs szerepet vállaló Zladsenkával.
Itt folytathattam rendkívüli módon érdekfeszítõ és lebilincselõ beszélgetéseket az akciómûvészetrõl BG-vel, az egzaltált "nagy lángon égõ" performance-mûvésszel, aki a - talán legextrémebb Gáspár-project - a Hullámsír frontembere volt. Szintén a „mûhelyben” volt szerencsém megismerni Steve-et, azaz Tompa Pistit a félszeg, visszahúzódó, de Gáspár felfedezettjeként átütõ tehetségre szert tevõ srácot, akit azóta sajnos elõször a kábítószer, majd egy szekta kaparintott hatalmába. Állandó vendég volt a szûkebb kör, az Új Látásmód Fúzió többi tagja is.
A keményneveltetésû, szigorú életfelfogású, de mindig derûs pipafüstbe burkolódzó Perján Dixie. Legjobb barátja, az állandóan nevetõ, bohó, örökhumorú Szederkényi Bandi néha csak úgy belecsapott mindig magánál hordott szintetizátorába, fantasztikus szórakozást okozva az egész társaság számára. Kornél késobb is különös gonddal egyengette Bandi útját: szólóalbuma az õ gondozásában jelent meg. Vagy Márkó Újvidékrõl, ez az álmatag, zömök szerb fiú, akit Gáspár egy délvidéki koncertjén ismert meg, s aki oly sokat segített nagy technikai tudásával a késobbi fellépések tevékeny résztvevõjeként. A nyílt szívû, éleseszû srácból, akinek szemeiben mindig ott csillogott az érdeklõdés, a gáspári útmutatás nyomán, rövid idõn belül briliáns muzsikus vált, olyannyira, hogy önálló zenekarral jelentkezett. Gyakran ott volt Rezidencz Jenõ ez a hiperatív, izgága, krisztusarcú, mûvészlelkületû srác, akit Kornél még a Mûegyetemrõl hozott magával. Jenõ is szivacsként szívta magába karizmatikus barátja tanait, s idõvel a Fúzió fõ szervezõjévé vált. Ott volt a titokzatos Stegmaier Laci, aki anno az egyik pillnatról a másikra disszidált, s azóta eltûnt, vagy Lesek a lengyel felmenõkkel bíró egyszerû, de egyszerûségében szép és bölcs vidéki tanárember. Gyakran felbukkant Fagyos Fagyi Attila, akit Kornél az Aranykéz névvel illetett, gitárjátékát jellemezve, hogy a számos többi kiválóságot most ne is említsem. Nem akármilyen társaságot gyûjtött hát maga köré Gáspár, kezdetben tanítványaiként, késobb az életmû, a misszió teljes mellszélességû képviselõjeiként...”

„Mindig tudatában voltunk: kisebbségben vagyunk. A nagy nyilvánosság sosem lesz képes befogadni az ilyen fajsúlyú zeneiséget és gondolatiságot, az elszigeteltség mindig osztályrészünk marad. Kornél nem véletlenül hangoztatta oly gyakran a Fúzió zenéjérõl: „Csak értõknek”. A Rottenbiller utcai „mûhely” földalattisága szimbólummá vált számunkra.
Ferenc, Te hoztad fel mindig példaként Hamvas Bélát: alkotótevékenysége idején, õ is elzártságra ítéltetett. Kora hangos megmondóembereinek éles rikoltozása elnyomta csendes, méltóságteljes, bölcs, örökérvényû szavát. Nagyformátumú életmûve jóval késõbb, -napjainkig tartóan- kezdett el a tudatokba szivárogni, és még jó ideig eltarthat, míg teljesen megemésztjük. Valahogy így lehet ez az Új Látásmód Fúzióval, a gáspári életmûvel is. A hangos, magukat „alternatívnak” nevezõ kortársak éppen divatos zenei kliséiket ismételgetve adhattak zajos, teltházas koncerteket, saját vélt sikereiktõl megittasodva. Neveket nem mondok, Feri, úgy is tudjuk kikrõl van szó.
A magunkfajta százszor inkább adott koncertet egy kültelki mûvelõdési ház pincéjében öt befogadó, értõ fülnek…”

„Ezekben az idõkben értünk emberré, egy életre elindultunk együtt a gondolkodás útján. Gáspár életmûve, a Fúzió zenéje, a mûvészet l’art pour l’art élvezetén túl, biztos pontot, fogódzót, útmutatást nyújtott számunkra, és nyújt a mai kor kiúttalan, megcsömörlött embere számára. A Te, egy elõzõ, a Mozgó Világban megjelent kritikádból idézve: „…ez a zene muvészi bédekker az élethez, annak helyes megéléséhez. Teljes agendáját tárja fel egy elembertelenedett kor emberének, tennivalóiról.”

„Gáspár Kornél összetett, elképesztõ intenzitású személyisége, kiapadhatatlan energiái és hatóereje a felületesen ismerõkbõl, a partvonalon kívül levõk egy csoportjából, ellentmondásos véleményeket váltott ki. Való igaz, van benne valami Cipollára emlékeztetõ, nagymértékben, szinte mágikus erõvel képes befolyásolni az embereket.
Több helyrõl hallottam: veszélyes személyiség. Nem igaz; ez a hatalmas intellektus energiái teljét csak a jóra, pozitív irányba fordítja. Gáspár nemcsak elsõrendû muzsikus, de egy a korát szellemiségében jóval megelõzõ filozófus, gondolkodó…

Férfiöleléssel, hű barátod, tanítványod:
Várpalotai Tamás”

<<< vissza